A vereség

„Az uriz tényleg bagatell, tényleg csak okozat. Kádár nagyon nem urizált, puritánságából azonban semmi jó nem származott, nagyapámék generációját nehéz volt ízléstelenségen kapni, ott nem lett hordva világosbarna cipő este 6 után, de sokra evvel se mentünk.

A pökhendiség és barátai eddig jól működtek. A magabiztos pofátlanság az erő képzetét kelti. Az elképzeléseik hatalmi része be is jött. Elbizakodottságuknak van alapja, van mire szerénytelennek lenniük. A korlátlan hazudozásnak azonban mégiscsak az a következménye, hogy a hazudozók lassan már nem is tudják, hogy hol is élnek. Belevakulnak a magányukba.

(Az örökség lehetne az önismeret tükre, de nincs örökség. Bizonytalan turkálás van a régi holmik közt, azt gondolva, ez a hagyomány. Pedig ez csak bizonytalanság, személyes és történelmi bizonytalanság. Bizonytalanság és gyávaság. Mert szembenézni a hagyománnyal, az bátorság is. Egész másféle, mint ez a pökhendi vakmerőség. Így lesz a gyávaságból erőfitogtatás. Az erő képzetét kelteni folytonosan. [Ez az állandó ellenségkreálás is ebből van, a kommunisták, a kapitalisták, az EU, az USA, a belső, a külső.] Például bátran szembenézni a magyar jobboldali hagyománnyal. E hagyomány árnyoldalaival. A Horthy-korszak árnyoldalaival, például. De nem, mert rettegnek, hogy ezzel saját magukat gyöngítenék. Elfeledve azt a nagyon egyszerű és irgalmatlanul fontos különbséget, hogy a hagyományom nem egyenlő velem, én az a munka vagyok, amit ezen a hagyományon, ezzel a hagyománnyal elvégzek. Csak hát ez a rettegés maga a gyöngeség. Ezért nincs számvetés, ezért nincs valóságos viszony a saját hagyományukkal. Ez a hiány, ez a rettegés öltött testet az angyalos emlékműben; kőbe vésett mentegetőzés, kőbe vésett gyávaság. Angyal még nem volt ennyire provinciális, mint ott... Aki a hőbörgős látáson változtatni akar, annak ez mind kérdés, mindnyájunknak kérdések ezek, a bizonytalanság, a hagyományhoz való gyávaság és a többi.)

Úgy beszélnek szédülten az ország házában, mint egy nívótlanabb kocsmában, Brüsszelről úgy, mint Moszkváról, Putyinról, mint... már nem is tudjuk, hol tartunk (Szijjártó – tényleg ő a külügyminiszter?, olyan, mint az Andrássy Gyula bácsi? – mint fordított Oszkár: aki nem tudja, de mondja), az USA-ról meg mondjuk úgy, mintha az egy jelentősebb bélyeggyűjtő szervezet volna valahol Alcsút környékéről. Örüljenek, hogy nem lépünk keményebben oda, kenjék a demokráciájukat a hajukra stb.; eluntuk.

Innét többféleképp folytatható egy cikk és egy ország. Megyünk bele a semmibe, székek közt a pad alá, és ott nem lesz jó, Uram, lennünk nékünk. Vagy szükségszerűen egy új kezdet előtt állunk – bár itt azonnal a Beckett-anekdotára kell gondolnom: megemlítvén a mesternek, hogy milyen szép is volna ma az idő, kedvesen azt válaszolta, hogy ilyen messze azért ő nem menne el.

Szóval a Lázár időmérő szerkezete bagatell tétel, nyári nagyvakáció – hát a többi az inkább hó és halál... És fogadjunk, hogy nem merem odaírni, ide, a végére, hogy sok év tapasztalata szerint a tél után tavasz jő. Vesztettem.”